Egy őszi délután, egy franciaóra. Minden így kezdődött. Tanácstalanul ültem az iskolapadban, amikor franciatanárunk bejelentette, hogy úgy, mint az elmúlt években, most is francia diákok érkeznek hozzánk.
Mindig is érdekeltek az idegen nyelvek, kifejezetten a francia nyelv, így hát bele is vetettem magam a rejtelmeibe. Már amikor a gimnáziumba jelentkeztem tudtam azt, hogy lehetőségem nyílik arra, hogy diákot fogadhassak a cserekapcsolat keretében. Így hát nagyon felcsillant a szemem, amikor kiderült, hogy már a gimnázium elsősei is fogadhatnak francia diákot. Felmerült bennem jó pár kérdés: vajon biztos, hogy megpróbáljam-e, hiszen én vagyok a legfiatalabb a fogadók közül? Vajon jól feltudok-e készülni, hiszen még egy éve sem tanulom a nyelvet?  Vajon helyt állok-e, és elégedettek lesznek-e a diákok és a tanárok?  Ilyen kérdésekkel bombáztam magam, de a félelmek ellenére úgy gondoltam, hogy megpróbálom, hiszen semmit nem veszíthetek vele és rengeteget tudnék tanulni belőle. Sokat készültem, igyekeztem, hogy minél többet sajátítsak el a nyelvből. Aztán teltek-múltak a hetek és felpörögtek az események, egyre közeledett az időpont. Ezután elérkezett a várva-várt nap, egy kis idegességgel és megszeppentséggel. Az első napok nagyon nehezek voltak, de ahogy teltek a napok, egyre jobban összeszoktunk, és már természetessé vált a francia nyelv napi használata. Rengeteget nevettünk, beszélgettünk. Amikor csak tudtam, kihasználtam az alkalmat, hogy minél többet kommunikáljak franciául.  Nagyon sok új szót és kifejezést tanultam tőlük, és megtapasztaltam a franciák életmódját és szokásait. Hihetetlenül jól éreztük magunkat útközben a buszon, nagyon kedvesek és befogadóak voltak, próbáltak alkalmazkodni hozzánk. Sok nevetés, jó hangulat, rengeteg tanulság és „ingyen” nyelvlecke.
És most… két hét után semmit nem bántam meg. Csak úgy kavarognak bennem az érzések: milyen hamar elrepült, hogy mennyire vártam, és szinte csak egy pillanat volt. Örülök, hogy belevágtam, hiszen nagyon nagy élmény volt számomra. Nagyon sokat tanultam belőle, nagyon sokat segített és nagyon sokat számít ez a nyelvtudásomnak. Nehéz lenne felsorolni, mennyi élményben volt részünk… együtt velük, a mi kis csapatunkkal.
Az utolsó nap könnyekben áztatva arcunkat búcsúztunk egymástól. Nagyon nehéz volt az elválás. Ez az élmény örökre megmarad, ezt senki nem veheti el tőlünk. Lehet, hogy sok készüléssel járt, és sok tanulással, de megérte.
Ezúton is szeretnék köszönetet mondani kedves franciatanárnőmnek, dr. Müller Viktóriának a sok fáradozásáért és munkájáért, a rengeteg csütörtök délutáni plusz óráért, és azért, hogy így hajtott minket, és rengeteg mindent megtanított nekünk. Köszönet Müller Csaba tanár úrnak fáradhatatlan szervezőmunkájáért, hiszen az ő segítsége nélkül nem élhettük volna át ezeket az élményeket.  
Hosszasan tudnám sorolni a sok élményt és köszönetet. Olyan jó volt mindezt átélni ilyen fiatalon, és örülök, hogy jövő évben én látogathatok el a csodaszép Franciaországba.

Szőke Fanni 9.a